Az a jó az Oasis koncertekben, hogy soha sem azt kapod, mint legutóbb.

Az első koncertem 2000-ben a Szigeten volt: Noel nélküli, post SOTSOG Oasis, amelyet Liam akaratereje tartott már csak fenn, bár ahogy a koncertet elnéztem, nem túl nagy lelkesedéssel. Mindenesetre első találkozásom az Oasisszel megmutatta azt, hogy mit is jelent a frontember – és az éneklés a legkevesebb ezek közül. Mert ugyan Liam magyarul egy szót nem tudott, mi meg nem értettük, amit néha angolul gagyorászott, de egy dolog kristálytisztán átjött: ez a koncert nem lesz kedves emlék egyikünk számára sem.

Aztán jött Salzburg, DBTT turné, egy revitalizált együttes, de fesztivál. Ami nagyon sokat számít. Fesztivál setlist, rövidebb, mint egy rendes koncert, és nem is  törekedtek arra, hogy életük koncertjét adják, valószínűleg úgy voltak vele, mindenki elég részeg ahhoz, hogy ne fektessenek bele túl nagy energiát. Ugyanakkor nem maradt rossz érzés senkiben: mindenki tette a maga dolgát, bár a varázs elmaradt.

Aztán Bécs, szintén DBTT, és egy igazi ajándék: kicsi, néhány ezres koncert, majdnem megfulladtunk ugyan, de teljesen megérte, mindenki ismert minden számot az elejétől a végéig, Liamot nem is lehetett hallani, ugráltunk majdnem két órán keresztül, felejthetetlen.

A szaksajtó az Oasist mindig is igazi együtténeklős, stadion zenekarnak tartotta, és be kell vallanom, hogy a korábbi tapasztalataimból kiindulva nem igazán értettem ezt. Az idei bécsi koncert volt az első olyan alkalom, amikor kiderült, hogy miért.

A bécsi Stadthalle a mi Arénákhoz hasonló méretű, teltház, mintegy 10.000 ember, amely mennyiségnél már elkerülhetetlen, hogy ne csak a keménymag legyen jelen, hanem a “nézzük meg az Oasist, a Wonderwallt szeretem” közönség is.

Szerencsére, ez nem okozott gondot: a kezdeti óvatosság után a közönség hamar vette a lapot. Ugyan nem az az ugrálós fajta volt, de énekelni énekeltek, és mégha nem is ismertek minden számot, tapsoltak, jól érezték magukat, a lelkesedés vitathatatlan volt. Az együttes meg minden elemében profi volt. A zenétől kezdve, egészen addig, ahogyan Liam kezelte a közönséget: pontosan tudta, hogy mikor mit kell mondani, és hogyan kell mindenkit bevonni abba az élménybe, amit egy Oasis koncert jelent.

A setlist kevésbé volt egységes, mint a DBTT turnén, köszönhetően a DOYS számoknak, amelyek ugyan fantaszikusan hangzanak élőben, de így egymás után hallgatva a számokat még egyértelműbb vált, hogy az új album nem teljesen illeszthető be a korábbiak közé. Ennek csúcspontja a Don’t Look Back In Anger – Falling Down páros volt. A Don’t Look Back In Anger valamikor az elmúlt nyolc évben az ultimate sing along Oasis számmá nőtte ki magát, fogalmam sincs, hogy miért és mikor következett ez be, de ettől még tény: ez az az Oasis szám, amit mindenki ismer, és teli torokból énekel. A jelenlegi akusztikus, a közepén Gem elektronikus szóló verzió pedig telitalálat. Aztán befejeződik a közös éneklés, és elkezdődik a Falling Down, a közönség azt sem tudja, hogy most épp mi történik vele, és mire magához tér, addigra már a Champagne Supernovánál tartunk. Fantasztikus volt, tényleg. Azt hiszem ennél egyértelműbb “látjátok ezek voltunk, de most már ezek vagyunk” statementet nehezebben lehetne elképzelni.

A koncert másik fénypontja az I’m Outta Time volt. A magam részéről nagyon szeretem ezt a számot, de őszintén szólva, nem voltam benne biztos, hogy a koncerten működni fog, túl lassú, nem sokan ismerik, nem is olyan, mint a többi, kilóg. Az igazság az, hogy ez mind igaz is volt: lassú, kilóg, senki meg sem próbálkozott azzal, hogy esetleg énekelje is, és mégis … a legnagyobb tapsot kapta a DLBIA mellett és  érződött, hogy itt most valami történt.

Ez volt egyébként a másik nagy tanulsága számomra ennek a koncertnek amellett, hogy tíz év alatt az  isten-tudja-mi-fog-történni együttesből egy ízig-vérig profi, magabiztos bandává nőtték ki magukat: ilyen közegben sokkal jobban működnek a közepes tempójú,  hallgatni, énekelni való számok, mint a gyors, ugrálós dalok. A lassabb számok időt adtak arra, hogy az együttes, és a nem feltétlenül die hard oasis fan közönség kommunikáljon egy kicsit, megismerje egymást, a dalok adjanak valamit… és ez működött is, annyira, hogy nem hiszem, hogy bárki is úgy ment volna a koncertről haza, hogy ne érezte volna jól magát.

Ezután a bécsi koncert után az Oasis repertoáromból már csak az igazán nagy, grandiózus Oasis koncert hiányzik. Remélhetőleg idén nyáron a wembley-i koncerttel ezt is sikerül kipipálni

szerző: krumplicukor

Aki úgy érzi, hogy ellenállhatatlan késztetés érez arra, hogy megírja a koncerttel kapcsolatos saját élményeit (és hogy közölje, hogy hülye vagyok, mert mégis, milyen koncerten voltam is én), az nyugodtan megteheti, a következő címre kell elküldeni: kittiekrumpli@gmail.com és megigérem, hogy kitesszük ide. Ha valaki fényképet, videót akar megosztani, szintén ne fogja vissza magát

A setlist:

Fuckin’ In The Bushes
Rock ‘N’ Roll Star
Lyla
The Shock of the Lightning
Cigarettes & Alcohol
The Meaning of Soul
To Be Where There’s Life
Waiting For the Rapture
The Masterplan
Songbird
Slide Away
Morning Glory
Ain’t Got Nothin’
The Importance of Being Idle
I’m Outta Time
Wonderwall
Supersonic

Don’t Look Back In Anger
Falling Down
Champagne Supernova
I am The Walrus