Azt hiszem itt az ideje, hogy mi is elmondjuk a véleményünket az új albumról, miután sikerült mindenkit leszólni, hogy miért nem tették már ezt meg… dehát valami csak ragad már az emberre a Gallagher fivérektől ennyi év után, nem?

Igazából az ok, amiért még nem írtam az albumról, bár már lassan egy hónapja hallgatom folyamatosan, az az, hogy úgy éreztem, hogy hagyni kell egy kis időt arra, hogy helyre tegyem. Mert első hallgatásra imádtam minden számot. Aztán a másodikra is. És a harmadikra. Azt persze hozzá kell tennem, hogy ez a három hallgatás rögtön egymás után következett, így nem mondhatnám, hogy túl sok esélyt adtam magamnak arra, hogy leülepedjenek a dolgok, de azt hiszem értitek, hogy mit akarok mondani. És be kell vallanom, hogy ilyen nem fordult elő velem még egyik Oasis albumnál sem. Az eddigieknél tudtam már az első néhány hallgatás után, hogy melyek azok a számok, amelyek nem annyira jók, melyek azok, amiket mindig szeretni fogok, szóval, hogy mik az album fénypontjai és melyek a kevésbé szerencsésen sikerült részek.

A Dig Out Your Soulnál még a sokadik hallgatásnál sem tudtam volna ezt igazán megmondani és ennek utólag visszagondolva, azt hiszem két oka volt. Az egyik az, hogy tényleg jók a számok. A másik pedig, hogy nemcsak számok vannak egymás után, hanem a számok nem véletlenül vannak egymás után az albumon. Azt hiszem, hogy az Oasis eddigi pályafutása során a DOYS-szal jutott a legközelebb ahhoz, amit koncepció albumnak lehet nevezni. A lemez az elejétől a végéig nagyon feszes, összbenyomásban egységes (aztán utána kiderül, hogy mégsem), érződik, hogy pontosan tudták, hogy mit akartak elérni: megújítani az Oasis hangzást úgy, hogy közben az Oasis hagyományok megmaradjanak. Az albumon nincsennek igazán fillerek és nincsennek instant slégerek sem, vannak viszont átgondolt, nagyon jó dalok. Tovább ehhez a bejegyzéshez »